Számomra a várás, a szó mélyebb értelmében, valami külső- belső hiány tapasztalatát és betöltésének biztos vagy kétségbeesett - teljes szívvel, teljes elmével, minden erővel és teljes erőtlenségben akart - reményét jelenti.
Ha a várással, várakozással kapcsolatos személyes élményeimről kell számot adjak, akkor egy kiemelkedő, meghatározó eset, történet helyett esemény - töredékek, emlékfoszlányok merülnek fel bennem.
Inkább különös, ma is felidézhető érzés, mint világos emlék: egy családi szóváltás után indulok el az óvodába, és éretlen gyermekfejemben az a rémítő gondolat születik meg, hogy a történtek miatt édesanyám elhagy minket. A megnyugvással biztató és tragédiával fenyegető hazaérkezés feszült várásában, felfokozott állapotában töltöm el a szinte kibírhatatlan hosszúságúvá nyúló néhány órát.
Tejért küldenek, és szülőfalum „félelmetes éjszakájában” a sötét utcákon botorkálva, nyakamban rémek leheletét, sarkamban kutyák lihegését érezve igyekszem haza. Mint matematikai feladatot gondolom többször végig – racionalizálás? -, hogy igazából csak egy kis idő, néhány perc választ el a biztonságos, meleg családi környezetbe érkezéstől, de tudom: ez a kis idő átugorhatatlan, lépésenként, tudatosan végig (túl) kell élni, és e kis idő résén olyan sok minden megkörnyékezhet, lehetetlenné téve a magam elé képzelt otthon elérését.
Hétévesen kórházba kerülök: életem leghosszabb hetét töltöm ott. Megsejtek valamit az idő relativitásából, és akkor élem át először a várakozásnak azt az abszurd oldalát: bár a napok – igaz csigalassúsággal – telnek, mégis, megeshet, hogy soha nem jön el az a nap, amit annyira várok. Talán éppen azért, mert „sejti”, hogy várom, és igyekszik megszégyeníteni esengő reménykedésemet.
Ahogy hidegebbre fordul az idő, elkezdem várni a havat. Reggelente az ablakhoz szaladok, és kinézek: hullott-e, hull-e a hó. Nem volt nagy a tét, de a várás izgalmas volt, sok csalódással, és évente egyetlen sikerélménnyel.
Később: a vakáció várásának rebellis feszültsége - amit a közösségi nyomás csak fokozott - a rám váró szabadság bódulatának előízével lelkemben. Tanulgatom a „napok gonoszak” igazságát.
Várom testvéreim hazaérkezését, a karácsonyt, egy-egy számomra hasznosnak ígérkező esemény elérkezését, kellemetlen helyzetek jóra változását, vagy éppen meghiúsult vágyaim miatti keserű kudarcérzéseim elmúlását. Erősödik bennem a gondolat, hogy szétválaszthatatlanul összebonyolódtam az idővel, nem vonhatom ki magam hatása alól, és várásom is csak egyéni állásfoglalás, nincs módomban siettetni esetleg lassítani a történéseket. Arra is rájövök: „idővel” tompulnak, átminősülnek érzéseim.
Minden várásomba belekeveredett valami irreális hangulat: hátha mégse. Karórát ígértek szüleim, s elnéztem a nagyobbakat: milyen fenséges mozdulattal nézik meg a pontos időt. Ezt én nem fogom megérni! Ugyanilyen türelmetlenül és kicsinyhitűen várom, hogy nagy, pontosabban, hogy magas legyek. Irigyen nézem a magasabb fiúkat, titokban hozzájuk mérem magam, és mindig elkeseredem, hogy egyáltalán semmi sem változik a kívánt irányba.
Aztán egyre inkább távlatokat nyernek várásaim. Várom a középiskolai felvételi vizsga, majd az érettségi eredményét, és egyetemi felvételivel kapcsolatos értesítést. Ezek a napok, eléggé jól emlékszem, meglehetősen feszülten telnek, nehezen tudok az engem foglalkoztató gondolatoktól elvonatkoztatni. Szoktatom magam a várakozás tehetetlenségének „csontokba rekesztett tüzéhez”: csak az időt „múlathatom”, egyebet nem tudok befolyásolni. A katonaság a kiszolgáltatott várakozás iskolája lesz számomra. Nagyon várom, hogy lejárjon: „mint az őrök a reggelt”. És jóllehet már felnőttnek számítok, vannak olyan kételkedő pillanataim, amikor – irracionalizálás? – meg vagyok győződve: nem lesz vége soha. (Akkor még nem láttam annyira világosan: a várás is véges).
Legmélyebb nyomokat bennem – talán - az udvarlás időszakának várakozásai hagyták: levelek, találkák, az alakuló kapcsolat bizonyossága és bizonytalansága. Itt már – úgy ítélem – (és mindig annak az állapotnak a vonzási törvénye a legerősebb, amiben éppen vagyunk) nem gyerekes ábrándozásról, hanem „egzisztenciális kérdésről” van szó.
Vártam esküvőnket, gyerekeink világra jöttét, vártam „a dolgok alakulását”, sorsunk jobbra fordulását, barátok látogatását, ügyek rendeződését, elkezdett munkák befejezését, (nemegyszer anyagi „jellegű”) célkitűzések megvalósulását, vártam (sokszor hiába) az igazság –igazságom? - diadalra jutását, szolgálati sikereket, imádságaim meghallgatását…
Átolvasom az írást: önző és világias. Kicsinyes, egyéni célokról, tervekről szól. Szinte szó sincs benne a hit várásáról, a „várom az Urat” nagy lelki – transzcendens? - élményéről.
Lehet, földhöztapadt várásaimban is ott rejtőzött ama végső, igazi: a megváltás sóvárgása, a türelem és alázat tanulása, a felülről való erő megtapasztalása? Az Úr hozzám érkezésének bizonyossága.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése